Radnoti's "Seventh Eclogue"/Virgil in a Modern Hell

Gábor Fekete sent me a poem by Hungarian poet Miklos Radnoti, who was martryed during World War II after a force march between Yugoslavia and Hungary, shot and thrown into a mass grave in November 1944. Gabor writes: "This was his first poem written into his 'Camp Notebook' ("Bori notesz")he had been working on his final way to eternity. Probably also a part of a planned ten eclogue series inspired by Vergilius he translated in 1938. The series also started in 1938 and was never completed. 'The Sixth Eclogue' is missing and the 'Eighth Eclogue' was the last written on the 23rd of August, 1944." Thanks, Gabor! This poem was discovered in his pocket on his corpse by his widow. The poem shows how Radnoti brought classical traditions into conversation with the horrific life at war--as if Virgil might bring him some consolation, some liberation from his confinement.

"Seventh Eclogue" by Niklos Radnoti, translated by Ben Turner with with Zsuzsanna Ozsvath, published in Foamy Sky

Dusk; and the barracks, the oak stockade with its hem
of cruel wire, they are floating--see! they melt in the night.
The faltering gaze unlocks our frame of captivity
and only the brain can measure the twist of the wire.
But see too, my love, only thus may the fantasy free itself:
dream the redeemer dissolves the wreck of the body,
and off they go homeward, the whole campful of prisoners.

Snoring they fly, the poor captives, ragged and bald,
from the blind crest of Serbia to the hidden heartland of home!
The hidden heartland.--O home, O can it still be?
with the bombing? and is it as then when they marched us away?
and shall those who moan on my left and my right return?
Say, is there a country where someone still knows the hexameter?

As thus in darkness I feel my way over the poem,
shorn of its crown of accents, even so do I live,
blind, like an inchworm, spanning my hand on the paper;
flashlight, book, the lager guards took away everything,
and the mail doesn't come, and fog descends on the barracks.

Amid rumors and pests live the Frenchman, the Pole, loud Italian,
the Serbian outcast, the musing Jew in the mountains:
one life in all of these tattered and feverish bodies,
waiting for news, for a lovely womanly word,
for freedom--for an end how dark soever--for a miracle.

On boards among vermin I lie, a beast in a cage;
while the flies' armies rest, the fleas renew the assault.
It's night. Confinement's another day shorter, my love;
life, also, is less by a day. The camp is asleep.
The moonlight rekindles the landscape, retightens the wire;
you can watch through the window the shadows of guards with guns,
pacing, cast on the wall in the many voices of night.

The camp is asleep. See their dreams rustle, my love;
he who startled up snores, turns in his narrow confinement,
falls asleep again, face in a shine. Alone, awake,
I sit with the taste of a cigarette-end in my mouth
instead of your kiss, and the melting dream doesn't come, for
I neither can die nor live any more without you.

Lager Heidenau: in the mountains above Zagubica. July 1944.

***

Here's the original.


HETEDIK ECLOGA

Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad
tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.
Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet
és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.
Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,
megtöretett testünket az álom, a szép szabadító
oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.

Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,
Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.
Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?
Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?
És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?
Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?

Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,
vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;
zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager
őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.

Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,
hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,
szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, -
jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,
s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.

Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák
ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.
Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság
és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra
rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,
s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya
lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.

Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,
horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már
ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,
féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.

Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,
1944. július